Zichy Mihály illusztrációja Arany balladájához

Riedl Frigyes az a személy, aki Arany műveinek elemzésével mélyrehatóbban foglalkozott, ennél fogva jogosan teszi fel a kérdést, hogy vajon lehet- e költői művet illusztrálni. Ezt a költői kérdést boncolgatja „Zichy Mihály képei Arany balladáihoz” című művében.

Riedl szerint „a költő műve szép álom. Minden valódi költő álmodik, jeleneteket lát, alakok vonulnak el gyönyörtől ragyogó szeme előtt, hő érzelmek dobogtatják meg érzékeny, túlságosan is érzékeny szívét. Álomképei meglepő erővel, részletességgel és logikával tűnnek eléje, mint valami második fokozott való. A festő műve is álomkép. Minden valódi festőművész terméke egy-egy vízió: szép formáknak, mély színeknek, messzire nyúló tájékoknak, a fény rezgésének, az ég végtelenségének víziója.”

Egyezik- e majd ez a két vízió, a költői és a festői, ha a festő a költő művét szeretné a maga nyelvén, a maga eszközeivel feltüntetni? Ugyanazzal fog-e majd a festő is álmodni, amivel a költő! Erre a feltevésre már mi is sejthetjük a választ. Minden egyén más személyiségi jegyekkel rendelkezik, ennek függvényében másképp is éljük meg álmainkat, vágyainkat. Amint elolvasunk egy irodalmi alkotást, legyen az költemény, ballada vagy éppenséggel egy regény, képzeletünkben megjelenik az író által érzékeltetni kívánt világ (valóság) és lelki szemeinkkel megformáljuk a cselekmény(ek) színhelyeit, illetve a szereplők karaktereit, érzelmi megnyilvánulásait. Egy bizonyos szempontból könnyebb dolgunk van egy illusztrált irodalmi alkotás esetében, ugyanis az adott mű olvasása közben elfogadjuk azt a képet, amit elénk tár egy elismert művész, illusztrátor. A gondot ebben az esetben az okozhatja, hogy az előre megtervezett, az illusztrátor által elképzelt képek sorozata korlátok közé szorítja az egyéni fantázia szabadon szárnyalását. Az illusztráció azonban sokszor kiegészíti a költemény benyomásait. A művész esetleg olyan vonásokat is kiemelhet az általa illusztrálni kívánt műből, amit esetleg a költő csak sejtetni, sugallni kíván az olvasóval.

Véleményem szerint sokkal nehezebb egy rövidebb terjedelmű művet illusztrálni pl. egy költeményt, vagy egy balladát, mivel az hézagosabb, tömörítő funkcióinak köszönhetően a művész fantáziájára van bízva, hogy melyik eseményt is tart elsődlegesen fontosnak kiemelni a szövegből.

Ilyen illusztrációkat készített Zichy Mihály, aki egy egész sorozatot tárt elénk Arany János balladáiból. A magyar romantikus festészet és az illusztrálás kiemelkedő alakja volt, aki olyan műveket dolgozott fel, mint Madách Imre: Ember tragédiája, többek között papírra vetette Gogol műveit és Petőfi Sándor verseit.

Arany János balladái és Zichy Mihály képei először, Kemény Zsigmond lapjában, a Pesti Naplóban jelentek meg. Nemcsak ebben találhatunk hasonlóságokat a két művész között, ugyanis úgy gondolom, hogy valamilyen szinten rokonlelkek lehettek. Arany János mindig is festő szeretett volna lenni, nagyon nagy érzéke volt a plasztikához. Bizonyosan ennek köszönhette, hogy szinte festői pontossággal tudott tájat leírni, szinte térképet lehetett volna róluk festeni, így egy illusztrátornak öröm lehetett műveit képként megeleveníteni. Zichynek is egyik fő tulajdonsága volt a rajz szemet szúró eleme. Éles, erős vonalakkal dolgozott, hanyagolta az elmosódott köríveket. A részletesség és a pontosság is egyezik kettőjük munkásságában, a kicsinységet, az apró vonásokat is igyekeztek kiemelni, értelemmel vagy érzelemmel megtölteni.

 Riedl Frigyes azt állítja, hogy Arany a lelki indulatok feltüntetésénél a testi változásokat is szemmel tartja és leírja. Mindig elképzeli a személy külsejét is. Reá nézve egy-egy indulatroham egyszersmind egy-egy arckifejezés. Ha Arany költeményében valamely személy lelkileg megindul, Arany látja képzeletében szeme véres kidagadását, kezének görcsös összekulcsolását, idegeinek lázas hangyafutását, orrcimpáinak rezgését is. Sőt néha- egészen festői módon a lelket csak a testen át, a testi jelenségek révén jellemzi. Mindkettőből, rajzolóból és íróból, hiányzik a tipikusan magyar tulajdonság, a szentimentalizmus. Inkább a racionalitás felé hajlanak, de emellett a fantasztikusért is rajonganak. Zichynek fő sajátossága, hogy műveiben racionális- és egyben absztrakt gondolatokat, általános eszméket szeretne kifejezni, de ezt fantasztikus, allegorikus eszközökkel igyekszik megvalósítani.

     De vajon mi is igazából az illusztráció? Egy olyan definícióba is foglalhatnánk, hogy a megszabott irodalmi témáknak és a vele járó lényeges elemeknek, cselekvésnek, jelenetnek, gondolatnak, hangulatnak képben való ábrázolása. Kiegészítik egymást a szöveggel. Viszont van egy olyan nézet is, mely szerint az igazi, eszményi illusztráció önállóan is megállja helyét mint szövegmelléklet és mint önálló kép.

Zichynél a gondolati elrendezés volt a döntő. Művészünk azt vallotta, hogy igazi illusztrációnak csak olyan kép felel meg, ami szöveg nélkül is megállja a helyét, vagyis a szöveg ismerete nélkül is mindenki számára érthetővé válik a kép mondanivalója. Mondhatjuk azt is, hogy könnyebb dolga volt Zichynek Arany János balladáinál, mint például Madáchnál. Arany szinte készen adja át a képtárgyakat, de ugyanakkor ott van a ballada műfajának egyik jellegzetes vonása a szaggatottság, a balladai homály és ezeket próbálta meg kiegészíteni a grafikus.

     Zichy, Arany műveiből, olyan momentumokat ragad ki, amit a költő nem írt annyira körül, vagy szándékosan igyekezett homályba burkolni. Nem a fő mozzanatokat, hanem a mellékes részeket tárja elénk, mégpedig az alakalkotás tehetségével. Nem a külső dolgokra, eseményekre, történésekre helyezi a hangsúlyt, hanem inkább a szereplők lelki világára, a lélekben végbemenő változásokra összpontosít.

A művészt Arany balladáinak illusztrálása már az 1880-as évek végétől foglalkoztatja, de a témát csak 1892-től emlegeti rendszeresen leveleiben. A balladaillusztrációkra vonatkozó szerződést is ebben az évben köti meg a költő fiával, Arany Lászlóval. A balladaillusztrációk egyik legnagyobb vonzereje Zichy számára pontosan az a lehetőség, hogy ezúttal művészi elképzeléseit kompromisszumok nélkül érvényesítheti. A munkát 1892 második felében kezdi meg, majd 1892 és 1897 között Arany János 24 balladájához mintegy 180 rajzot készít. A költemények szövegét maga írja le, ami lehetővé teszi, hogy kép és szöveg harmonikus egységet alkosson. Az illusztrációk összefüggő képsort alkotnak, ezért a rögzített helyzetű képciklusok típusába sorolandók. Fokozott narratív jellegük nagy részben e ciklus jellegéből adódik. Arany nyelvi bravúrjában megjelenő többrétegű jelentéseket csak ritkán tudja közvetíteni (lásd lent:  8.old., 3.bekezdés).

Arany János Ágnes asszony című balladáját szeretném részletesen bemutatni, mint szöveg és illusztráció kapcsolatát. Arany 1853-ban fejezte be ezt a művét és megírásának közvetlen élménye az volt, hogy gyakran látott egy hallgatag, szótlan parasztasszonyt, aki késő estig mosott a patakban.

A mű elején és végén helyet foglaló patak-jelenet mintegy keretbe foglalja az elénk tárt történetet, mely által nemcsak lineáris, hanem körkörös, azaz koncentrikus szerkezetűnek is tekinthető a mű. Az egész balladát három szerkezeti egységre bonthatjuk fel. Az első egység a negyedik versszakig terjed, ahol magáról a főszereplőről kapunk információt (ahogyan a lepedőjét mossa), és az emberek kérdéseket tesznek fel neki. A második rész a leghosszabb, ami a börtönben töltött időt tárja elénk. Az előzményeket, a bíróságon történteket hosszú párbeszédnek köszönhetően tudjuk meg. Erről 14 versszak világosítja fel az olvasóközönséget, míg a további életéről, a költemény közepén, 7 versszak számol be.

Arany nem a bűnt, hanem a bűnhődést állítja a mű középpontjába. Legfontosabb motívuma, hogy a büntetés kikerül a földi igazságszolgáltatás kezéből. Egy lélektani folyamat ábrázolásaként is felfoghatjuk ezt a balladát, mivel pontról pontra ismerhetjük meg az asszony lelki állapotának változásait, tanúi leszünk elmeháborodásának. Zichy ezt a részletet ragadta ki a történetből, mivel számára is a legfontosabb részlet a lelkiállapot tükrözése, a bűnhődés, a bűntudat megjelenítése. A ballada egyik legfontosabb eleme az ismétlés motívuma. Arany János többször kiemeli azt a részt, ahogyan a nő a patakban a véres lepedőt öblíti, még akkor is, amikor már teljesen tiszta és már nincs rajta vérfolt. Már csak a képzelete láttatja vele, a lelkiismerete, a bűntudata. (Több művész ezt a részletet ragadta ki a történetből.) Zichy Arany balladáját nem csak egyszerűen olvasta, hanem igyekezett a sorok között olvasni és ezeket kiemelni.

Ahogy már említettem rokonlelkek lehettek Arannyal, mintha megbeszélték volna, hogy mit is várnak el egymástól kölcsönösen. Miért írom azt hogy kölcsönösen? Talán azért, mert mintha Arany tipikusan Zichynek írta volna ezt a balladát, hogy legyen mit „megfelelő módon” a költő elképzelései alapján illusztrálnia. Ezt fordítva is elmondhatjuk. Mi lett volna, hogyha előbb az illusztráció születik meg, és aztán a mű? Annyira tökéletesen átadja az asszony állapotát, érzelmeit, hogy akár fordítva is megszülethetett volna.

Zichy a történetből azt a jelentet ragadja ki, amikor az asszony bűntette miatt fogságba kerül. Egy szalmaágyon ül, (ha egyáltalán ülői alkalmatosságnak lehet nevezni) szerény körülmények között. Szorosan a falhoz húzódik, mintha a zárt falakon keresztül szeretne elmenekülni valami vagy valaki(k) elől, arcára rémület ül ki, miközben a fejét kezei közé temeti. Azonban a falakon keresztül nincs menekvés, mint ahogy a lélek gyötrődéseitől sem lehet oly könnyen megszabadulni.  Ágnes nincs egyedül, öt démoni alak veszi körül, tekintetük fenyegető és ujjaikkal vádlón mutatnak felé. Az egyik démon kezében lepedőt tart, amely eltakarja arcát. Véleményem szerint a lepedőt tartó „csuklyás” démon a halál démonát testesíti meg, míg a körülöttük lévő alakok (szellemek) a szolgái, követői lehetnek, akik folyamatosan emlékeztetik Ágnest tettére, hogy egy percre se felejthesse el bűnét.  Három túlvilági lény mindkét kezével egyenesen feléje mutat, arcuk haraggal és megvetéssel teli.

Az egyik lény viszont az egyik kezével a lepedőre, másikkal pedig az ég felé mutat. Úgy gondolom, ő lehetett az, aki megszólítja, megvádolja az asszonyt, a lepedőre való rámutatással pedig igyekszik szembesíteni Ágnest bűnével.  Az ég felé tartó ujjai arra utalhatnak, hogy az „Égiek” kegyelmét, bűnbocsánatát, melyet annyira óhajt, soha nem nyerheti el. Ágnes a fejét kezei közé temeti, eltakarja füleit, mintha nem is szeretné meghallani az őt szavakkal ostorozó szellem monológját, vádaskodását. 

  Egy alak fekszik az ágy másik végében a démonok között, aki a halott férj, az áldozat. A túlvilági lények körbefogják az áldozat testét, ezzel is megóvva őt tébolyodott feleségétől. Mintha attól tartanának a lények, hogy az áldozat halála után is kárt tehet még benne az asszony, bemocskolhatja lelke tisztaságát. Az áldozat fekszik, szinte vonaglik az ágyon. Úgy tűnik, mintha fájdalmai közepette agonizálna. Talán ennek az lehet a kiindulópontja, hogy a lelke nem tud békében nyugodni, ugyanis nem érti kedvese cselekedetének okát.

Hatalmas harag, fenyegető tűz ég a szemében, testtartásában, aki kárpótlást követel. Az áldozat mindkét kezét görcsösen az asszony felé tartja, ami utalhat arra is, hogy el szeretné ragadni lelkét, lelke üdvét. Azonban a férfi testtartásából, más olvasat szerint, arra is következtethetünk, hogy célja nem a bosszúvágy, az asszony lelkének elragadása, hanem pont az ellenkezője… igyekszik őt megvédeni a körülötte álló démonok haragjától. Meglehet, a halott férj úgy érzi, elég nagy árat fizetett felesége azzal, hogy elmeháborodott lett, és semmi szükség nincs az asszony lelkének további kínzására.

 A bűnre utaló legfontosabb bizonyítékot is felfedezhetjük a képen, mégpedig a kést a férje szívében. Ám, ami érdekes, hogy nincs körülötte vér, az inge szinte hófehér. Ennek az lehet a magyarázata, hogy mivel a szívébe mártott kés bűne nem az áldozatot terheli (nem önmagában tett kárt, nem lett öngyilkos), ezért a túlvilágra is megtisztult testtel és ruházattal érkezhetett meg.

Nem csak az alakokkal, de a színekkel is ki tudja fejezni az egyének érzelmi állapotát, bár ezen a képen nincsenek intenzív színek, de ott van valami más, ami árulkodó jelként szolgál, mégpedig a kontrasztok együttes hatása. A színek segítségével, a fekete és fehér oppozícióival, megteremti a két végletet- a jó és a rossz, az ártatlanság és a bűn kategóriáját. A fekete utalhat a pokolra, a fehér pedig a mennyek országára. Egy színből akár tíz tónust is ki tud hozni. Az egyszínű festésnek olyan magas fokára emelkedett, amelyet magyar művész alig ért el, s amilyenre külföldön is kevés példa akad.

 Ágnes asszonyt fekete ruhában ábrázolta, mely a gyászt, a bűnbeesést, vagy épp a bűnös lelkét szimbolizálhatja, körülötte a fal szürke és kidolgozott, mely utalhat Ágnes asszony szürke, reménytelen lelki helyzetére, vagy hátralévő értelmetlen életére. Az ábra jobb felén találhatjuk őt a képen, míg a démonokat, valamint az áldozatot a kép bal sarkában. A démonokat fehér színnel ábrázolja, és alig lehet kivenni az arcvonásaikat.  A fehér szín utalhat arra, hogy ők egy másik világ képviselői (szellemek), illetve szimbolizálhatják lelkük tisztaságát, ártatlanságát is. A démonok arcának enyhén elmosódott jellege utalhat a túlvilág misztikus voltára, a lelkek sejtelmes, hátborzongató, félelmet keltő „én”-jére.   

A kompozíció egységes, a szereplők tekintetükkel és érzelmeikkel kommunikálnak egymással. Egyértelmű, hogy a grafikus vonzódott a különös lelkiállapotok, a káprázatokban testet öltő valósággal párhuzamos másik világ, a tudatossal egy síkon létező tudattalan iránt.

Érdekes, hogy amíg a műelemzők a vers legfőbb motívumának a mániákus mosást tartják, addig a művész egy teljesen más momentumot emel ki. Olyan képet, melyet Arany csak sejtetni, sugallni próbált.

A ballada előzetes ismerete nélkül a kép láttán talán annyit sejthetünk, hogy van egy nő, aki börtönbe került, nagyon fél valamitől, hiszen szellemek veszik körül. De nem tudjuk meg sem a börtönbe kerülésének előzményeit, sem az okát annak, hogy hogyan és miért került oda, mivel a holttest, mint motívum a képen nem kerül azonnal a figyelmünk középpontjába. Azonban ha a ballada előzetes ismeretével pillantunk a képre, akkor azonnal szembetűnik, hogy az ábrán ott van az asszony tébolyának a kulcsa is, a halott férj.

Ami még rejtve marad előttünk a kép láttán, az a végkifejletet. Azt, hogy Ágnes asszonyt a történet végén kiengedik a fogságból, formális úton elengedik büntetését, mivel számára van nagyobb büntetés is a szabadságvesztésnél. Jogilag szabad, de nem azért mert ártatlan, hanem mert tudják, hogy saját lelkiismeretével kell majd elszámolnia, mely nehezebb és nagyobb teher lesz számára, mint a szabadságvesztés.  A bűnös asszony azonban önmagának nem tudja megbocsátani tettét, saját lelkiismerete tartja őt fogságban.

Ahogy már említettem, Zichy egyetlen egy színből keveri ki tónusait, árnyalatait. Ezt monochróm stílusnak nevezzük, jelen esetben ez a szín a fekete, ami lehet, hogy nem épp a legszerencsésebb választás. Miért is nem szerencsés választás? Szerintem azért, mert Arany János elég nagy hangsúlyt fektetett a színek szimbolikájára. Megjelenik nála a fehér, a zöld és a piros szín.  A fehér az ártatlanságot akarja kifejezni, ezt valamilyen szinten tudta Zichy is érzékeltetni (Ágnes asszonyt fekete ruhába öltöztette, a körülötte lévőket pedig fehérbe). A piros szín szimbolizálja a bűnt és a bűnhődést, mellyel érzékelteti, hogy bűne oly vörösen izzik, mint a tűz, mely soha nem akar kihunyni. Ahogy a lepedőből sem akar kimenni soha a vérfolt, pedig már csak ő látja, ő tudja, ahogyan bűnének súlyát is csak ő érzi igazán. Meglehet, hogy bűnét már mások is ismerik, de csak ő tudja teljes átérzéssel újra meg újra átélni. A zöld szín akár a reményt is jelképezheti, jelen esetben a bíróság általi felmentést. Aranynak fő stíluseszköze a fokozás, ebben a balladában ezt úgy próbálja meg érzékeltetni, hogy először megtörténik a bűncselekmény, melyet a lelepleződés, majd a büntetés követ.

A ballada ismétlődő zárómondata a következő:

 

                                   „  Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”

 

A refrén arra utal, hogy a vétkes asszony egyetlen vágya az „Irgalmas Atya” megbocsátása. Csak ezért imádkozik, csak a bűnbocsánatért esedezik, könyörög az Úrhoz. Ez a könyörgés minden strófa végén elhagyja a nő ajkát, melyet akár a képre is rávetíthetnénk. Mintha ezt üvöltené a képen lévő asszony, miközben a démonokkal küzd, akik a lelkéért jönnek és kínozzák elkövetett bűnéért (bár ez nem egészen egyértelmű, csakfeltételezhető).

Azonban Zichy cselekményre koncentráló képi eszközei nem alkalmasak a ballada nyelvezetére jellemző ismétlések, refrének visszaadására. A kép a cselekmény dramaturgiai csúcspontját jeleníti meg, összefoglalja a történet egészének leglényegesebb momentumát.

A második szerkezeti egységben a börtön és a bíróság cselekménye valódi térben, míg az igazi, fontos események a lélekben játszódnak le újra és újra. Bűntudata egy percre sem hagyja nyugodni, mely végül az őrületbe kergeti.

Arany finoman festi meg a megőrülés folyamatát, a kezdeti kényszerképzetektől haladva (a képen megjelenő túlvilági lények szintén elmeháborodásának, képzelgéseinek a jelei lehetnek) a teljes tébolyig. Ágnes a vádat fel sem fogja, csak annyi jut el a tudatáig, hogy nem mehet haza, nem moshatja ki a vérfoltot a lepedőből.

Balladai homály fedi a bírák viselkedésének okait is, hiszen nem tudni, hogy miért engedték haza, s miért mentették fel az életfogytiglan tartó börtönbüntetés alól.

Arany is mély részvétet érez iránta, de bűne alól feloldozni mégsem tudja:

 

                              „ Eredj haza szegény asszony! Mosd fehérre mocskos lepled”.

 

A két művész, a költő és az illusztrátor, egyenlően ragadták meg a mű lényegi jegyeit, a téboly és a bűnhődés motívumát. Azt a motívumot, ami a képet és a balladát egyaránt végigkíséri. A két műalkotás összehasonlítását követően az a véleményem, hogy olyan nagy az összhang a költő és az illusztrátor között, hogy szinte alig tudnánk különbséget tenni, ha nem tudnánk, hogy két különböző ember írt és rajzolt egy azon balladát. Zárlatként elmondható, hogy mind a költői mind a festői vízió hasonlóképpen vázolja az olvasó elé a történetet, melyet mindketten sajátos nyelvezettel és egyéni eszközökkel ruháztak fel.

 

  Zichy Mihály illusztrációja Arany J.: Ágnes asszony című balladájához