Bodrogköz florisztikai vizsgálata

 
Bodrogköz

 

               Bodrogközt joggal nevezhetjük ”rejtett szépségű tájnak”, mivel valódi szépségét és kincseit csak az láthatja meg, aki képes felfedezni az apróságokat és a rejtett szépségeket. Bodrogközt csak mesterséges eszközökkel lehet felülről szemlélni, mert sem benne, sem pedig határaihoz közel nincsenek olyan magaslatok, melyek teljes áttekintést engednének meg. Az a néhány vulkáni eredetű hegykúp, amely északi peremén található, nem nyújt teljes rálátást a tájra.

               Ma három folyót tartunk számon, melyek Bodrogköz határait alkotják. Az első, a hatalmas síksági folyó, a hömpölygő Tisza, jelentősen hozzájárult a mai tájkép kialakulásához. Az elhagyott medrek, mint a Tice és a Karcsa bizonyítékai annak, hogy évezredekkel ezelőtt a Tisza vándorolt, szinte hegynyi homokot és más hordalékot sodort magával, melynek eredményeképp épített folyóhátakat, melyek a mai településeknek adtak alapot, pusztította a jégkorszak végén felhalmozott homokhegyeket.  Ma, részben mesterséges medrében hömpölyög, határt alkot Zemplén és Szabolcs megyék között.

A második folyó, mely e terület határait jelöli, a Latorca. Mihelyt vizei átfolynak a mai hivatalosan körülhatárolt Kárpátaljától, szinte azonnal a síksági folyó jellegét ölti fel. Széles kanyarulatait zömmel ma is megőrizte, hiszen csak nem régen szabályozták, így nagyban megőrizte ősi jellegét és természetességét. A Latorca valóban határfolyó, s ebből a jellegéből mit sem vesztett azzal, hogy közúti hídja van, amely összeköti a két partot. A lapályon áradáskor gyakran szétterülő folyó két partját egykor széles sávban fedték a szinte átjárhatatlan mocsárerdők és ártéri ligetek.

               Végül itt van a névadó Bodrog. Nincs forrása, mert folyók egyesüléséből jött létre. A Bodrog lényegében a Latorca és az Ondava egyesüléséből keletkezett. Ez a terület természetföldrajzi szempontból két nagy egységre osztható, mégpedig síkságra és hegyvidékeire. Zöme síkság, amely az Alföld északkeleti nyúlványa. Dél és kelet felé nincsenek természetes határai, nyugaton a Zemplén- szigethegység és az Eperjesi-Tokaji hegylánc. Északon pedig a Vihorlát hegyei zárják.

Éghajlata

 

          A Bodrogközben a mérsékelten hűvös-mérsékelten száraz éghajlat jellemző, míg a Zempléni-hegység 250-300 méternél magasabban fekvő részei (vagyis a hegység túlnyomó része) a mérsékelten hűvös-mérsékelten nedves éghajlati típusba tartoznak.

          A nyugat felől érkező szelek csapadékterhüket a Zempléni-hegység szélfelőli oldalán és közepén hullatják le. A területen nagyon ritka a szélcsend. Ennek oka, hogy az északról a Bodrog völgyén, keletről pedig az Alföldön át akadály nélkül áramlanak a Kárpátok láncain átnyúló hidegebb légtömegek. Ez az észak-keleti hideg széláram az egyik oka annak, hogy a Zempléni-hegység hazánk egyik leghűvösebb területei közé tartozik.

          A napsugárzás a legfontosabb éghajlati tényező, melynek éves összege 105-106 kcal./cm2. A domborzatnak nagyon nagy szerepe van a globálsugárzás területi eloszlásában. A déli kevésbé árnyékolt lejtők több, az északi hosszabb ideig árnyékba kerülő lejtők kevesebb napsugárzásban részesülnek. A hőmérséklet területi eloszlása a Zempléni-hegységben változatos, 100 méterenként 0,5 C-ot csökken, így az alacsonyabb peremtájak és a legmagasabb északi hegycsoport évi középhőmérséklete között nagy a különbség. Az évi középhőmérséklet a Bodrogközben 9-9,5 C között változik.

          A csapadék a Zempléni-hegységben általában 600-700 mm között változik.

 

Talajtana

          A talajok modern genetikai osztályozási rendszere szerint Bodrogköz domináns talajtípusai az anyagbemosódásos barna erdőtalaj és a Ramann-féle barna erdőtalaj, amelynek változatai között megtalálható a nyirok, a kőpor, a lejtőtörmelékes, kőzettörmelékes és a középkötött vályog, valamint a vályogos lösztalaj.

          Legelterjedtebb a vulkáni kőzetek málladékából keletkezett agyagos nyiroktalaj, amiben gyakori a kőzettörmelék, kőzetzárvány. A vizet nehezen szívja be. Vörös színét a vas-hidroxid adja, a növekvő humusztartalomról egyre sötétebbre válik.

          Második meghatározó talaj a löszből képződött "sárga föld". Fajtái a lejtőtörmelékkel, kőzettörmelékekkel, fosszilis talajjal kevert lejtőlösz és löszvályog, valamint a homokos lösz.

          A fő talajtípusok között szerepel még az erősen átkovásodott kőzetekből és horzsakőből keletkező kőpor.

Biológiai jellemzők:

Növénytársulások és növények
 

          Bodrogköz növényvilága sajátosan gazdag és változatos. A változatosság nem csak a geológiai és felszíni feltételekből következik, de lényegében itt fedi egymást a pannon, a kárpáti, a szarmata és az illír flóratartomány. E gazdagságot illusztrálja, hogy 277 itt élő faj szerepel a szlovákiai védett- és veszélyeztetett növények jegyzékében, sőt ezekből 8 bennszülött növény is itt található.

Veszélyeztetett és ritka fajok:  Magyarpalka (Acorellus pannonicus), Sziki üröm (Artemisia santonicum subsp. Patens), Parti laboda (Atriplex litoralis), Kisfészkű aszat (Cirsium brachycephalum), Látonya (Elatine ambigua), Kockás liliom (Fritillária meleagris), Pettyegetett őszirózsa (Galatella punctata), Kornis tárnics (Gentiana pneumonanthe), Sziki mézpázsit (Pucinellia limosa), Sziki boglárka (Ranunculus lateriflorus), Aggófű (Senecio doria), Lápi pitypang (Taraxacum palustre), Réti ibolya (Viola pumila), Tőzegibolya (Viola stagnina), Sárga borkóró (Thalictrum flavum).

 

Bodrogköz növénytársulásai

          A Zemplén flóráját és növénytársulásait tekintve is szubmontán és montán öve átmenet a Középhegység és a magas Kárpátok között. Szembetűnő a kettős jelleg: a pannon és kárpáti karakter.

Fajtái:

A, Eredeti növénytársulások:

a., vizek és mocsarak növényvilága

b., ártéri erdők

c.,  fátlan sziklás területek

B, Másodlagos növénytársulások:

a., ártéri rétek, legelők növényvilága

b., nedves rétek növényzete

c., galagonyás futóhomok növényzete

d., sziklás gyepek

 Eredeti növénytársulások:

a., vizek és mocsarak növényvilága:

Apró békalencsés (Lemnetum minoris):

Kisvizekben a térség gyertyános és bükkös öveiben és a folyók holtágaiban gyakori lebegőhínár. A rence-békalencse hínárral gyakran alkot komplexet. pl. Sárospatak: Tenger-szem, Ó-bodrog.

Vízidara hínár (Wolffietum arrhizae):

 Sekély, meleg vizekben fellépő ritka csaknem egyfajú, lebegő hínár együttes. Alkotója a legkisebb virágos növény, apróelliptikus vagy gömbös teste 0,5-1 mm. Kísérői békalencsék egy-egy példánya. Bodrog holtágakban szórványos.

Rence-békalencse hínár (Lemno-Utricularietum vulgaris):

 Kisvizek, holtágak, nádas-szegélyek gyakori lebegő társulása. Társulásalkotók a Lemna minor, L. trisulca, Spirodela polyrrhiza , Utricularia vulgaris, szálanként a Hydrocharis morsus-ranae.

Kiemelt fajok közé sorolandó még az: Aldrovanda (Aldrovanda vesiculosa), Kolokán (Stratoites aloides), Vizidara (Wolffia arrhiza)

            A nádasok növénytársulása a parti sáv jellemző csoportja. Kiemelt fajok közé tartozik:

Nádi boglárka (Ranunculus lingua), Nagy viziboglárka (Batrachium aquatile), Úszó hidőr (Alisma grammineum), Hernyópázsit (Beckmannia eruciformis), Gyilkos csomorika (Cicuta virosa), Szúrós káka (Schoenoplectus mucronatus), Mocsári aggófű (Senecio paludosus), Mocsári csorbóka (Sonchus palustris ), Fénylő kutyatej (Tithymalus lucidus), Kúszó csalán (Urtica kiovensis)

b., erdők:

1., erdősztyep: (átlagosan 400 m tengerszint feletti magasságig)

- juharos-tölgyesek, molyhos-tölgyes bokor-erdők, nyílt tölgyesek,

2., lomberdők:

- tölgyes öv (átlagosan 600 m tengerszint feletti magasságig): a

magasabb régióra jellemző

- gyertyános-tölgyes (átlagosan 700 m tengerszint feletti magasságig)

- bükkös öv (átlagosan 700 m tengerszint feletti magasságtól felfelé)

 

Puhafaligetek:

a., Bokorfüzesek: Elhelyezkedésüket figyelembe véve a sekély tó-, folyóparti sávban található. Legjellemzőbb fajai:

Csörgefűz (Salix fragilis), Mandulafűz (Salix triandra), Kosárkötőfűz (Salix viminalis),

Csigolyafűz (Salix purpurea), mely a peremi folyók és a nagyobb patakok menti kavicsos, durvahomokos partokon gyakori.

b., Fűz-nyárfa ligetek: A fűz-nyárfa liget erdőtípusának alapfeltétele valamilyen állóvíz közelsége, mely pl. Karcsa tóra is jellemző. Itt fellelhető fajok közé tartozik:

Enyves éger (Alnus glutinosa), Fekete nyár (Populus nigra), Fehér fűz (Salix alba), Szeder (Rubus sp.), Fekete bodza (Sambucus nigra), Nyári tőzike (Leucojum aestivum), Tiszaparti- margitvirág (Leucanthemella serotina)

Keményfaligetek:

          Találkozhatunk velük foltonként a gátak hullámtéri oldalán és a morotvák partjain is. Főként magyar kőris (Fraxinus angustifolia ssp pannonica), vénic és mezei szil (Ulmus laevis, U. minor) alkotja a lombkoronaszintet, néhol fehér és fekete nyarat (Populus alba, P. nigra) másutt Kocsányos tölgyet (Quercus robur),valamint közönséges gyertyánt (Carpinus betulus), Kislevelű hárst (Tilia cordata) találunk benne. Cserjeszintje igen fejlett. Aljnövényeztében találhatunk erdei fajokat, mint pl. az erdei varázslófüvet (Circaea lutetiana), gyöngyvirágot (Convallaria majalis), és mocsáriakat is, pl. a mocsári nőszirmot (Iris pseudacorus), Kardlevelű madársisak (Cepalanthera longifolia), erdei szőlő (Vitis vinifera subsp. Sylvestris).

Védett élőhelyek:

Az európai jelentőségű Bodrog Természetvédelmi Terület – az alábbi európai jelentőségű élőhelyeket védi:

– ártéri fűz-, nyár- és égerfa erdőket,

– a síkságoktól a hegyvidékekig terjedő vízfolyások, Ranunculion fluitantis és Callitricho-Batrachion vízi növénytársulásokat.

 

Másodlagos növénytársulások:

a., ártéri rétek, legelők növényvilága

 

     Ezek a területek emberi tevékenység során alakultak ki, másodlagosan. Bodrogköz rétjei, legelői nem hasonlíthatók össze Szlovákia más területén elhelyezkedő rétjeivel, legelőivel, tájegységeivel. Elterjedésük foltokban figyelhető meg, partok vagy gátak mentén, valamint kisebb medencékben. Elterjedtebb fűfélék közé tartozik: Tarackos tippan (Agrostis stolonifera), Réti ecsetpázsit (Alopecurus pratensis), Angol perje (Lolium perenne), Réti csenkesz (Festuca pratensis).

 Egyéb, itt megtalálható, fajok:

Gyíkhagyma (Allium angolosum), Réti iszalag (Clematus integrifolia), Libapimpó (Potentilla anserina), Kúszó boglárka (Ranunculus repens), Szürke aszat (Cirsium canum), Kék iringó (Eryngium planum), Csombormenta (Mentha pelugium), Kúszó boglárka (Ranunculus repens)

 

b., galagonyás futóhomok növényzete

 

           A síkságon önállóan kialakult homokbuckák eredeti növénytakarója nyílt homoki erdő, azaz más néven gyöngyvirágos erdő volt valaha. A fás növényzet csak foltokban maradt meg, ugyanis az emberek ezeket a területeket települések létesítésével megtépázták, lecsökkentették számukat. Ennek köszönhetően a homokbuckákon másodlagos növénytársulások jöttek létre.

Jellemző fajok: Cickafark (Achillea ochroleuca), Pusztai ternye (Alyssum dessertorum), Szürke repcsény (Eryssimum diffusum), Magyar csenkesz (Festuca vaginata), Szürke hamuka (Koeleria glauca), Kisvirágú habszegfű (Otites borysthenica), Fényes poloskamag (Corispermum nitidium), Szőrös nőtippan (Eragrostis pilosa), Homoki keserűfű (Polygonum arenarium)  

c., sziklás gyepek

     A Bodrogköz területét figyelembe véve elterjedésük csekély. Csupán a Tarbucka csúcsterületeire korlátozódik. Ezen a területen főleg lágyszárú aljnövényzet figyelhető meg.

Sárga hagyma (Allium flavum), Kései perje (Cleistogenes serotina), Borzas szulák (Convolvulus pedemontana), Érdes perje (Poa pannonica subs. Scabra).

         A vulkanikus eredetű dombok területén fordul elő a veszélyeztetett és ritka fajok legnagyobb többsége, mely a helmeci dombság és a Tarbucka valóságos kincstára.

          Kiemelt fajok közé sorolandó a : Cingár gombafű (Androsace elongata), Tejelő buvákfű (Bupleurum prarealtum), Kis ezerjófű (Centaurium erythreae), Mezei fejvirág (Cephalaria transsylvanica), Felálló iszalag (Clematis recta), Paczoszki-tyúktaréj(Gagea paczoskii), Buglyos kocsord (Peucedanum alsaticum), Piros pozdor (Scorzonera purpurea).

         A Felső-Bodrogköz (Zemplén megye) területére jellemző a sekély talajú, mészköves talajú sziklagyepek, melyek a Bodrog folyó jobb oldalán fordulnak elő. Elsősorban Ladmóc (Ladmovce), Szőlőske (Vinicky), Zemplén (Zemplin) határában helyezkedik el.

Ide tartozó fajok: Méregölő sisakvirág (Aconitum anthora), Tavaszi hérics (Adonis vernalis), Bunkós hagyma (Allium sphaerocephallum), Tüskés ördögbocskor (Caucalis platycarpos), Fekete madárbirs (Cotoneaster niger), Keskenylevelű gyujtoványfű (Linaria angustissima).    

 Vizsgált biotópok

         Az általam vizsgált biotópok közé tartozó területek a szántóföld-, tavak és folyó mentén élő, valamint a rétek, legelők növényei.

          A szántóföldek területén meglévő növények között található a pipacs (Papaver rhoeas), a kamilla (Matricaria chamomilla), a lila mezei szarkaláb (Consolida regalis), a fehér libatop (Chenopodium album), fakó muhar (Setaria glauca), a kutyatej (Euphorbia peplus), a szőrös disznóparéj (Amaranthus retroflexus), az apró szulák (Convolvulus arvensis), a mezei katáng (Cichorium inybus), a pásztortáska (Capsella pastoris), a bársonyos árvacsalán (Lamium amlexicale), a közönséges aggófű (Senecio vulgaris), az aprócsalán (Urtica urens), jellemző a mi területünkre a vadkender(), a napraforgó (Helianthus annuus) és az útszéli bogáncs (Carduus acanthoides).

          A tavak és folyók területére jellemző növények közé tartozik az ártéri veronika (Veronica beccabunga), a mocsári nefelejcs (Myosotis palustris). A legnagyobb számban pázsitfűfélékkel találkozhatunk ezen a területen pl. fakó muhar (Setaria glauca), a ragadós muhar (Setaria verticillata), a réti csenkesz (Poa pratensis).

            A rétek és legelők növényvilága a leggazdagabb. Szebbnél szebb növényekkel találkozhatunk, melyek szemet gyönyörködtető színeikkel kápráztatnak el. Közéjük tartozik pl, illatos ibolya (Viola odorata), a fehér mécsvirág (Melandrium album), a vad szászorszép (Bellis perennis),a kicsiny gombvirág (Galingsoga parviflora), a kutyatej (Euphorbia peplus), a ragadós muhar (Setaria verticillata), a csattogó eper (Fragaria viridis), a fekete üröm (Artemisia vulgaris), a szőrös disznóparaj (Amaranthus retroflexus), a havasi nefelejcs (Myosotis alpestris), a terebélyes harangvirág (Campanulla patula), a mezei szarkaláb (Consolida regalis), az erdő szélén megtalálható a gyöngyvirág (Convallaria majalis). Ezen kívül megtalálható a zerge boglárka (Trollus europeaus), mezei zsálya (Salvia pratensis), az aprószulák (Convolvulus arvensis), a közönséges orbáncfű (Hypericum perfoliatum), az ékes keserűgyökér (Picrius hieracioites), a fehér lóhere (Trypholium hibridum), a kamilla (Chamomilla matricaria), a mezei katáng (Cichorium intybus), a gyepübükköny (Vica sepium), a kúszópimpó (Potentilla reptans), az erdei turbolya (Anthriscus sylvestris), a farkas kutyatej (Euphorbia cyprarissias), az orvosi szappanfű (Saponaria officialis), a mezei tyuktaréj (Gagea pretensis), a pásztortáska (Capsella pastoris), a gyujtoványfű (Linaria vulgaris), a foltos árvacsalán (Glechoma hereracca), a bársonyos árvacsalán (Lamium amplexicale), a közönséges aggófű (Seneccio vulgaris), a nagy útifű (Plantago major), az orvosi tüdőfű (Pulmonaria officinalis), a mezei gyöngyköles (Lithospermum arvense), a hagymás fogasiv (Denarius pulbifera), az odvas keltike (Coridalis cara), a vérontófű (Potentilla erecta), a nagyvirágú ibolya (Viola riviniana), a selyemmályva (Abutilon), a réti csenkesz (Poa pratensis), a vadrozs (Bromus tectorum), a szálas levelű vértesi imola (Centaurea scabiosa), a szögletes bársonykerep (Tetra gonolobus maritimus), a salátaboglárka (Ficaria verna), a mezei zsurló (Equisetum arvense), a habszegfű (Silene acaulis), a vérehulló fecskefű (Chelidonium majus), a mezei here (Medicago campestre), a tejoltó galaj (Galium verum), a sárgarezeda (Rezeda lutea), az erdei mályva (Malva silvestris), a cickafark (Leucanthemum millefolium), a mályvarózsa (Malva sylvestre), valamint az erdei szamóca (Frangaria vesla).

 

Felhasznált irodalom

BOGOLY J. 2004, Felső-Bodrogköz és Ung-vidék kisenciklopédiája. Királyhelmec

BOGOLY J. 1992, Királyhelmec. Pozsony, Madách kiadó

TUBA Z. 2008, Bodrogköz. Gödöllő- Sárospatak: Lórántffy Zsuzsanna Alapítvány 

SLOBODNIK Vladimir, KADELCIK Ján 2000, Mokrade Slovenskej Republiky. Prievidza: SZOPK

 

 

 

Virginia Woolf: A folt a falon

Virginia Woolf kiemelkedő személyiség volt, aki tehetségét többek között a regényírásban kamatoztatta. Az irodalmi élet több kategóriáján belül alkotott: angol regényíró, esszéista, novellista, kritikus, könyvkiadó, feminista és a 20. századi modern irodalom egyik vezető alakjaként tartjuk számon.

Kifejlesztett egy rendkívüli költői stílust, a prózai fikciót, melyben kiválóan fel tudta idézni az elme állapotát. Az írói pályája töretlenül halad előre, azonban szülei korai elvesztése miatt lelkileg instabillá vált, melankólikussá, mely nagy hatást gyakorolt műveire is.

Ahhoz, hogy feminista szemszögből megvizsgálhassuk ezt a novellát, szükségünk van Virginia Woolf életrajzi adatainak ismeretére.

A Folt a falon című novellája látszólag egy emlékezés, ahol a tudat alatt lejátszódó gondolatoké és költői képeké a főszerep, melyek Woolf érzelmi állapotát tükrözi.

 Az emlékezés mechanizmusát hívja segítségül ahhoz, hogy felidézzen egy emlékképet. Tudatja velünk, hogy az emlékek és az általuk keltett gondolatok nem mindig pontosak, ugyanis a folt körül keletkezett gondolatai nem felelnek meg teljesen a valóságnak. Gondolataiba merül,monológot folytat, képzeletbeli világba helyezi magát, ugyanis ott tud csak igazán azonosulni önmagával.

A mű véletlenszerűen kezdődik, amikor is egy januári nap délutánján, a karosszékében ülve cigarettázott, és a cigarettafüst mögül megpillantott egy foltot a falon. Ennek a foltnak a hatására szabadjára engedte gondolatait, és ezzel egyidőben a cselekményszálak több gondolati síkon haladnak keresztül, majd végül egyesülnek. Egy helyre koncentrál, egy pontból indul ki. Ez a pont indítja el a szerző szubjektív, belső, töprengő érzéseinek a leírását is. A mű tele van objektív leírással, mely nem a külső világ érzékeltetésére, hanem a költői én lelkiállapotának rideg és tárgyszerű leírására törekszik. Ez annak lehet a következménye, hogy a novellában megszólaló személy, a valóságban annyira ki van szolgáltatva mindennek és mindenkinek  (pl. a társadalomnak), hogy csakis keserűen tud a valóságról szólni, ezért megpróbál egy általa teremtett világban érvényesülni és abban a keresett nyugalmat, a vágyott boldogságot megtalálni.

Woolf apró képei, melyek folyamatosan megjelennek az ironikus képzelet termékei. Az ábrázolt dolgokat célszerűen felfokozza, eltúlozza, pl a kandallópárkányt belepő porréteget olyannyira felnagyítja, hogy az Tróját is belepné háromszor, vagy pl., a folt kidudorodik a fal síkjából, amit a dél – angliai dombvidékek kőkori sírjaival hoz párhuzamba.

A novella elején és végén többes szám második személyben szólal meg, közben pedig egyes szám első személyről egyes szám harmadik személyre vált, mellyel a belső monológot hangsúlyozza. Ez a belső monológ közvetett, ahol is a szerző ad lehetőséget a választásra, ő adja az útmutatást és a kommentárokat is saját maga fűzi a gondolataihoz. Ez a  fajta  belső monológ az egész novellát kitölti, ami szorosan összefügg a nézőponttal. Ezeknek a monológoknak meg vannak a maga funkciói: pszichológiai szituációk ábrázolása, lelkiállapot hitelességének a megragadása és bemutatása.

A szerző ki nem mondott gondolatait adja vissza közvetlen énformában, gondolatfolyamatokban. A monológ jelen időből múlt időbe ugrálása felborítja a novella linearitását. Gondolatai cikáznak egyik dologról a másikra. Ez a kuszaság Woolf egész életére is jellemző volt. A családi problémák megbélyegezték egész életét, irodalmi munkásságát. Valószínűleg ezek a problémák voltak mély depressziójának kezdeti kiváltó okai, amelyek befolyásolták életművének alakulását is. Woolf intellektuális nő volt, aki sokat töprengett a háború kitörésének okáról, a természeti jelenségekről, a nők helyzetéről...  

Woolf időábrázolásai a múltra támaszkodnak. Öt alkalommal néz fel arra a bizonyos foltra, és mind az öt alkalommal mást lát: először egy meghatározhatatlan fekete foltot lát, másodszor egy szeg helyét véli felfedezni benne, harmadszor egy apró, nyárról maradt rózsalevelet lát, negyedik alkalommal repedésnek nézi, és csak ötödik alkalommal derül ki, hogy az a folt a falon nem más, mint egy zavartalan csiga. Három alkalommal majdnem fel is állt, hogy megnézze mi is az a titokzatos folt a falon, de ezt végül is nem tette meg. Hagyta, hogy a gondolatai szabadon szárnyaljanak, fantáziája dolgozzon, és az alakítsa a gondolatmenetét. Ez egyfajta eszköze volt a elméje céltalan kószálásnak, mely szabadon szárnyalhatott mint a szél.  Meg sem próbálta reálisan leírni azt, hogy mit is lát a falon. Így szerette volna az olvasót teljes tudatlanságban hagyni, teret adva az olvasó fantáziájának. Ezzel a tudatlansággal és kételyek közt hagyással (nem tudja pontosan meghatározni, hogy mi is az a bizonyos folt a falon) mutatható be a legjobban Woolf lelki világa. Képes elvonatkoztatni a valós világ problémájától így keresve menedéket saját maga, és gondolatai tisztaságának megőrzéséhez.

Mindig van egy objektív leírás (pl az a folt a falon egy szeg helye), amely köré fonja saját mondanivalóját belső monológ formájában.

Amint felvet egy lehetőséget a folt keletkezésével kapcsolatban, azonnal igyekszik azt el is vetni, mivel ha már valami egyszer megtörtént, azt senki sem tudhatja, hogy hogyan történt. Tehát csak feltevésekkel szolgálhat, viszont a feltevések azonnali tagadásával teljesen felborítja az olvasóban eddig kialakított, vagy kialakulóban lévő képet.

Az embereket is egyre tudatlanabbaknak látja, mert a rohanó világban nem figyelnek oda a körülöttük lévő apró dolgokra, melyek igazán fontosak. Az élet rohanását úgy próbálja jelképezi, mint amikor az ember „óránként ötven mérföldes sebességgel repül végig föld alatti alagútján...“ Az elméjében az idő másként halad, mint a valódi idő az óra lapján. Gondolatai szabadon száguldanak, mit a szél.

 Virginia Woolf ki akar emelkedni a valóságban mért időből („Gondolkodni akarok, csenben, nyugodtan, ráérősen, úgy, hogy ne szakítsanak félbe, ne kelljen felkelnem a székből, egyik dologtól a másikhoz akarok siklani, ellenállás, akadály nélkül. Mélyebbre és még mélyebbre akarok merülni, a felszín, a külön – külön rideg tények alá. ...“), és erre a környezete számtalan lehetőséget ad számára. Számtalan lehetősége van a fantáziálgatásra. A logikai valóság meghatározásánál és ábrázolásánál sokkal fontosabbak a szabad pszichológiai asszociációk. Fontos volt számára a szellemi pezsgés. Az olvasás neki egyfajta „önvédelem“ volt (... „az ember öszönösen óvja képmását...“). Akár a fal is szimbolizálhatja ezt a fajta önvédelmet. A négy fal közé menekül a külvilág eseményei elől, meg akarja szakítani a külvilággal való kapcsolatát, de az mégis belopja magát folt alakjában a szobába. Ezzel is érzékelhető az a feltevés, mi szerint az ember nem fordíthat hátat az eseményeknek, mert az valamilyen szinten alakítja és befolyásolja az ember életét.

A nemiség problémájára is rámutat („Talán a férfi, ha nő vagy; a férfiszemlélet, amely életünket megszabja, amely az általános érvényűt meghatározza, ...“ illetve “Végtére, miért itt, miért nem ott születünk,tehetetlen-szótlan, szemünk nyitni se tudván, főgyökér tövén tapogatva, Óriások lábujja alatt?„ ), mivel Woolf életében mindig is nagy szerepet játszott a nőiség hiánya, és annak kérdésköre. Ezekkel a kijelentésekkel a gyengébbik nem  elnyomottságára utal, hogy csak a férfiak háta mögött lehetséges az érvényesülésük és  csakis a férfi határozhatja meg a nő helyét a társadalomban. A női sors alsóbbrendűségére, illetve ellehetetlenítésére utal.

Egy pillanatra sikerül azonosulnia Shakespeare-el, azonban ez kellemetlen emlékeket idéz fel benne. Ez a kellemetlen emlék utalhat a női írók elnyomottságára. Az eljövendő férfiírókat kritizálja, akik csak fantomokat kergetnek és a valóságot teljesen kihagyják majd műveikből, mert azt természetesnek tartják és inkább igyekeznek a mélységeket kutatni. Ezeket azonban erőltetettnek érzi, akárcsak gyermekkorában a londoni közös ebédeket, melyek kötelezőek voltak. Fontosnak tartja, hogy valaki kimondja a valóságot is, mely lehet, hogy fájó pont sokaknak, de mégis az az igazság. Szembe száll a Whitaker által szerkesztett rangsorral is és reménykedik abban, hogy nem lesz hosszú életű. Fontosnak tartja a valós és egyszerű, akár hétköznapi eseménysoroknak az aprólékos leírását is, mint pl. egy folt leírása a falon, hiszen ezek azok az események, melyek az olvasót közelebb hozhatják a mű megértéséhez, átéléséhez.     

A gondolataiból felocsúdva újra a foltra tereli figyelmét, szeretné közelebbről látni a foltot, hogy végre pontos meghatározást kapjon, azonban mit nyerne vele? Tudást? Alapot a további gondolatfűzésre?  A világ, sajnos, nem a tudásra szomjazik, egyre csökken és csökken a művelt emberek iránti tisztelet és ezzel szemben inkább a szépséget, dicsőítik. Egymás opozíciójaként tünteti fel a tudást és a szépséget. Szinte ironikus hangon szólal meg, keserűen számol be arról, hogy az emberek számára a szépség magasabb rendű a tudásnál.  

A belső monológ esetén a legőszintébb az ember, ez itt is érzékelhető. Önmaga gondolatait, emlékeit fejtegeti. Valószínűleg  azért, mert a külvilágban nem tud megoldást találni elméjének szellemi – lelki folyamataira, melyek szerinte elválaszthatatlanok a testtől, vagy esetleg süket fülekre találna a férfiakat dicsőítő társadalomban. Ezért próbálja meg a külső világ eseményeit a saját lelki énjének világával ellensúlyozni, amelybe belecsempészi a természet csendes világát, amit az ember „könnyedén áthasíthat gondolatával.“ Ugyanakkor a természet nemcsak nyugalmat áraszt, hanem „tettre sarkall“, mert a természet is egyfajta közvetítő a külvilág és az ember belső énje között. Ezekkel a természeti jelenségekkel ellensúlyozhatók a két világ közti különbségek, valamint rámutat arra is, hogy hogyan képes az ember visszazökkeni a fantáziavilágból és az emlékek világából a realitásba.

Minden keserűségének oka Whitaker és az ő rangsora. Whitaker szerint, ha nincs már semmi az embernek amiben megkapaszkodhatna, amiben bízhatna, akkor egyetlen vigasza marad: a természet.  Aki számára azonban a természet sem nyújt kellő vigaszt, akkor egyetlen megoldás maradt... elvonni az egyén figyelmét, és egy másik dologra összpontosítani, a mi esetünkben a foltra a falon. Senki nem szállhat Whitakerrel szembe, ugyanis csak ő tudja, hogy mi a helyes, és főleg azt, hogy a rangsorban ki után ki  következik. Igazából Woolf számára a természetbe való menekülés egy végső megoldás, hogy egy csöppnyi megnyugvásra,vigaszra leljen.

Elméjében mindig ott volt a halál gondolata, amely egész életében foglalkoztatta. Mint aki próbál megbékélni a halállal, amit az élet természetes dolgaként tüntet fel („Végre valami, ami biztos, ami valóságos. Rémálomból ébredve így gyújtunk fel gyorsan villanyt, s fekszünk mozdulatlanul, hódolva a szekrénynek, hódolva a megbízhatóságnak, hódolva a valóságnak, hódolva a személytelen világnak, amely bizonyíték egy létre, másfélére, mint a miénk. Ebben szeretnénk bizonyosak lenni...“).

A fa lassan növekszik, ügyet sem vetve az emberekre, de miután egy vihar kicsavarja számára egy új élet kezdődik el pl. egy szekrény formájában, de az emberek számára nincs lehetőség az újrakezdésre.

A novellában a  párbeszéd fő célja, hogy kizökkentse az írónőt álmodozásából, fantázálgatásaiból és egy percre felvillantsa számára a valóságot. A fantáziálgatásból a férje ébreszti fel. A háború okozta szörnyűségek világát, amelyre még ő sem találhat megoldást, hiába fantáziál róla, egymaga nemtud változtatni. Talán ezért próbál emlékekbe temetkezni, hogy védje önmagát. De valami, vagy valaki nem hagyja ezt, megzavarja őt. Elkalandozott gondolatai révén arra jut, hogy nem is emlékszik rá, honnan is indult el pontosan a fejtegetésbe („Hol is tartottam? Miről is volt szó? ...“).

Ebben a novellában Woolf először is a hagyományos próza cselekményére és annak jellemző vonásaira próbált meg erősen rákoncentrálni, de ennek az egész novellának a súlya és prózai felépítése abban a kis csigában rejlik, aki mindvégig ott volt a falon, szinte mozdulatlanul. Ez a csiga volt a kiváltó oka a novella kuszaságának, melyben gondolatok, élmények és benyomások cikáznak. Ez a kis csiga rázza össze a novellát egységes egésszé. A csiga nagysága jelentéktelen, csupán csak egyfajta ok vagy csak egy jó kifogás volt ahhoz, hogy leírhassa gondolatait, emlékeit és érzéseit, amelyek a magjai, alapjai a Woolf-i novellának.

A novellában a csiga szepere csupán fikcionális, nincs anyagi jelentése. Ezt a külső anyagiságot a kívülállók úgy érzékelik, mintha a tudat alatti gondolatok elsodródnának. De Woolfnál ez a belső mentális állapot sokkal reálisabb és igazibb, mint a külső valóság. Egyszerűen csak törvénytelen szabadságra vágyik, ami mentes mindenféle társadalmi konvencióktól.  

Zichy Mihály illusztrációja Arany balladájához

Riedl Frigyes az a személy, aki Arany műveinek elemzésével mélyrehatóbban foglalkozott, ennél fogva jogosan teszi fel a kérdést, hogy vajon lehet- e költői művet illusztrálni. Ezt a költői kérdést boncolgatja „Zichy Mihály képei Arany balladáihoz” című művében.

Riedl szerint „a költő műve szép álom. Minden valódi költő álmodik, jeleneteket lát, alakok vonulnak el gyönyörtől ragyogó szeme előtt, hő érzelmek dobogtatják meg érzékeny, túlságosan is érzékeny szívét. Álomképei meglepő erővel, részletességgel és logikával tűnnek eléje, mint valami második fokozott való. A festő műve is álomkép. Minden valódi festőművész terméke egy-egy vízió: szép formáknak, mély színeknek, messzire nyúló tájékoknak, a fény rezgésének, az ég végtelenségének víziója.”

Egyezik- e majd ez a két vízió, a költői és a festői, ha a festő a költő művét szeretné a maga nyelvén, a maga eszközeivel feltüntetni? Ugyanazzal fog-e majd a festő is álmodni, amivel a költő! Erre a feltevésre már mi is sejthetjük a választ. Minden egyén más személyiségi jegyekkel rendelkezik, ennek függvényében másképp is éljük meg álmainkat, vágyainkat. Amint elolvasunk egy irodalmi alkotást, legyen az költemény, ballada vagy éppenséggel egy regény, képzeletünkben megjelenik az író által érzékeltetni kívánt világ (valóság) és lelki szemeinkkel megformáljuk a cselekmény(ek) színhelyeit, illetve a szereplők karaktereit, érzelmi megnyilvánulásait. Egy bizonyos szempontból könnyebb dolgunk van egy illusztrált irodalmi alkotás esetében, ugyanis az adott mű olvasása közben elfogadjuk azt a képet, amit elénk tár egy elismert művész, illusztrátor. A gondot ebben az esetben az okozhatja, hogy az előre megtervezett, az illusztrátor által elképzelt képek sorozata korlátok közé szorítja az egyéni fantázia szabadon szárnyalását. Az illusztráció azonban sokszor kiegészíti a költemény benyomásait. A művész esetleg olyan vonásokat is kiemelhet az általa illusztrálni kívánt műből, amit esetleg a költő csak sejtetni, sugallni kíván az olvasóval.

Véleményem szerint sokkal nehezebb egy rövidebb terjedelmű művet illusztrálni pl. egy költeményt, vagy egy balladát, mivel az hézagosabb, tömörítő funkcióinak köszönhetően a művész fantáziájára van bízva, hogy melyik eseményt is tart elsődlegesen fontosnak kiemelni a szövegből.

Ilyen illusztrációkat készített Zichy Mihály, aki egy egész sorozatot tárt elénk Arany János balladáiból. A magyar romantikus festészet és az illusztrálás kiemelkedő alakja volt, aki olyan műveket dolgozott fel, mint Madách Imre: Ember tragédiája, többek között papírra vetette Gogol műveit és Petőfi Sándor verseit.

Arany János balladái és Zichy Mihály képei először, Kemény Zsigmond lapjában, a Pesti Naplóban jelentek meg. Nemcsak ebben találhatunk hasonlóságokat a két művész között, ugyanis úgy gondolom, hogy valamilyen szinten rokonlelkek lehettek. Arany János mindig is festő szeretett volna lenni, nagyon nagy érzéke volt a plasztikához. Bizonyosan ennek köszönhette, hogy szinte festői pontossággal tudott tájat leírni, szinte térképet lehetett volna róluk festeni, így egy illusztrátornak öröm lehetett műveit képként megeleveníteni. Zichynek is egyik fő tulajdonsága volt a rajz szemet szúró eleme. Éles, erős vonalakkal dolgozott, hanyagolta az elmosódott köríveket. A részletesség és a pontosság is egyezik kettőjük munkásságában, a kicsinységet, az apró vonásokat is igyekeztek kiemelni, értelemmel vagy érzelemmel megtölteni.

 Riedl Frigyes azt állítja, hogy Arany a lelki indulatok feltüntetésénél a testi változásokat is szemmel tartja és leírja. Mindig elképzeli a személy külsejét is. Reá nézve egy-egy indulatroham egyszersmind egy-egy arckifejezés. Ha Arany költeményében valamely személy lelkileg megindul, Arany látja képzeletében szeme véres kidagadását, kezének görcsös összekulcsolását, idegeinek lázas hangyafutását, orrcimpáinak rezgését is. Sőt néha- egészen festői módon a lelket csak a testen át, a testi jelenségek révén jellemzi. Mindkettőből, rajzolóból és íróból, hiányzik a tipikusan magyar tulajdonság, a szentimentalizmus. Inkább a racionalitás felé hajlanak, de emellett a fantasztikusért is rajonganak. Zichynek fő sajátossága, hogy műveiben racionális- és egyben absztrakt gondolatokat, általános eszméket szeretne kifejezni, de ezt fantasztikus, allegorikus eszközökkel igyekszik megvalósítani.

     De vajon mi is igazából az illusztráció? Egy olyan definícióba is foglalhatnánk, hogy a megszabott irodalmi témáknak és a vele járó lényeges elemeknek, cselekvésnek, jelenetnek, gondolatnak, hangulatnak képben való ábrázolása. Kiegészítik egymást a szöveggel. Viszont van egy olyan nézet is, mely szerint az igazi, eszményi illusztráció önállóan is megállja helyét mint szövegmelléklet és mint önálló kép.

Zichynél a gondolati elrendezés volt a döntő. Művészünk azt vallotta, hogy igazi illusztrációnak csak olyan kép felel meg, ami szöveg nélkül is megállja a helyét, vagyis a szöveg ismerete nélkül is mindenki számára érthetővé válik a kép mondanivalója. Mondhatjuk azt is, hogy könnyebb dolga volt Zichynek Arany János balladáinál, mint például Madáchnál. Arany szinte készen adja át a képtárgyakat, de ugyanakkor ott van a ballada műfajának egyik jellegzetes vonása a szaggatottság, a balladai homály és ezeket próbálta meg kiegészíteni a grafikus.

     Zichy, Arany műveiből, olyan momentumokat ragad ki, amit a költő nem írt annyira körül, vagy szándékosan igyekezett homályba burkolni. Nem a fő mozzanatokat, hanem a mellékes részeket tárja elénk, mégpedig az alakalkotás tehetségével. Nem a külső dolgokra, eseményekre, történésekre helyezi a hangsúlyt, hanem inkább a szereplők lelki világára, a lélekben végbemenő változásokra összpontosít.

A művészt Arany balladáinak illusztrálása már az 1880-as évek végétől foglalkoztatja, de a témát csak 1892-től emlegeti rendszeresen leveleiben. A balladaillusztrációkra vonatkozó szerződést is ebben az évben köti meg a költő fiával, Arany Lászlóval. A balladaillusztrációk egyik legnagyobb vonzereje Zichy számára pontosan az a lehetőség, hogy ezúttal művészi elképzeléseit kompromisszumok nélkül érvényesítheti. A munkát 1892 második felében kezdi meg, majd 1892 és 1897 között Arany János 24 balladájához mintegy 180 rajzot készít. A költemények szövegét maga írja le, ami lehetővé teszi, hogy kép és szöveg harmonikus egységet alkosson. Az illusztrációk összefüggő képsort alkotnak, ezért a rögzített helyzetű képciklusok típusába sorolandók. Fokozott narratív jellegük nagy részben e ciklus jellegéből adódik. Arany nyelvi bravúrjában megjelenő többrétegű jelentéseket csak ritkán tudja közvetíteni (lásd lent:  8.old., 3.bekezdés).

Arany János Ágnes asszony című balladáját szeretném részletesen bemutatni, mint szöveg és illusztráció kapcsolatát. Arany 1853-ban fejezte be ezt a művét és megírásának közvetlen élménye az volt, hogy gyakran látott egy hallgatag, szótlan parasztasszonyt, aki késő estig mosott a patakban.

A mű elején és végén helyet foglaló patak-jelenet mintegy keretbe foglalja az elénk tárt történetet, mely által nemcsak lineáris, hanem körkörös, azaz koncentrikus szerkezetűnek is tekinthető a mű. Az egész balladát három szerkezeti egységre bonthatjuk fel. Az első egység a negyedik versszakig terjed, ahol magáról a főszereplőről kapunk információt (ahogyan a lepedőjét mossa), és az emberek kérdéseket tesznek fel neki. A második rész a leghosszabb, ami a börtönben töltött időt tárja elénk. Az előzményeket, a bíróságon történteket hosszú párbeszédnek köszönhetően tudjuk meg. Erről 14 versszak világosítja fel az olvasóközönséget, míg a további életéről, a költemény közepén, 7 versszak számol be.

Arany nem a bűnt, hanem a bűnhődést állítja a mű középpontjába. Legfontosabb motívuma, hogy a büntetés kikerül a földi igazságszolgáltatás kezéből. Egy lélektani folyamat ábrázolásaként is felfoghatjuk ezt a balladát, mivel pontról pontra ismerhetjük meg az asszony lelki állapotának változásait, tanúi leszünk elmeháborodásának. Zichy ezt a részletet ragadta ki a történetből, mivel számára is a legfontosabb részlet a lelkiállapot tükrözése, a bűnhődés, a bűntudat megjelenítése. A ballada egyik legfontosabb eleme az ismétlés motívuma. Arany János többször kiemeli azt a részt, ahogyan a nő a patakban a véres lepedőt öblíti, még akkor is, amikor már teljesen tiszta és már nincs rajta vérfolt. Már csak a képzelete láttatja vele, a lelkiismerete, a bűntudata. (Több művész ezt a részletet ragadta ki a történetből.) Zichy Arany balladáját nem csak egyszerűen olvasta, hanem igyekezett a sorok között olvasni és ezeket kiemelni.

Ahogy már említettem rokonlelkek lehettek Arannyal, mintha megbeszélték volna, hogy mit is várnak el egymástól kölcsönösen. Miért írom azt hogy kölcsönösen? Talán azért, mert mintha Arany tipikusan Zichynek írta volna ezt a balladát, hogy legyen mit „megfelelő módon” a költő elképzelései alapján illusztrálnia. Ezt fordítva is elmondhatjuk. Mi lett volna, hogyha előbb az illusztráció születik meg, és aztán a mű? Annyira tökéletesen átadja az asszony állapotát, érzelmeit, hogy akár fordítva is megszülethetett volna.

Zichy a történetből azt a jelentet ragadja ki, amikor az asszony bűntette miatt fogságba kerül. Egy szalmaágyon ül, (ha egyáltalán ülői alkalmatosságnak lehet nevezni) szerény körülmények között. Szorosan a falhoz húzódik, mintha a zárt falakon keresztül szeretne elmenekülni valami vagy valaki(k) elől, arcára rémület ül ki, miközben a fejét kezei közé temeti. Azonban a falakon keresztül nincs menekvés, mint ahogy a lélek gyötrődéseitől sem lehet oly könnyen megszabadulni.  Ágnes nincs egyedül, öt démoni alak veszi körül, tekintetük fenyegető és ujjaikkal vádlón mutatnak felé. Az egyik démon kezében lepedőt tart, amely eltakarja arcát. Véleményem szerint a lepedőt tartó „csuklyás” démon a halál démonát testesíti meg, míg a körülöttük lévő alakok (szellemek) a szolgái, követői lehetnek, akik folyamatosan emlékeztetik Ágnest tettére, hogy egy percre se felejthesse el bűnét.  Három túlvilági lény mindkét kezével egyenesen feléje mutat, arcuk haraggal és megvetéssel teli.

Az egyik lény viszont az egyik kezével a lepedőre, másikkal pedig az ég felé mutat. Úgy gondolom, ő lehetett az, aki megszólítja, megvádolja az asszonyt, a lepedőre való rámutatással pedig igyekszik szembesíteni Ágnest bűnével.  Az ég felé tartó ujjai arra utalhatnak, hogy az „Égiek” kegyelmét, bűnbocsánatát, melyet annyira óhajt, soha nem nyerheti el. Ágnes a fejét kezei közé temeti, eltakarja füleit, mintha nem is szeretné meghallani az őt szavakkal ostorozó szellem monológját, vádaskodását. 

  Egy alak fekszik az ágy másik végében a démonok között, aki a halott férj, az áldozat. A túlvilági lények körbefogják az áldozat testét, ezzel is megóvva őt tébolyodott feleségétől. Mintha attól tartanának a lények, hogy az áldozat halála után is kárt tehet még benne az asszony, bemocskolhatja lelke tisztaságát. Az áldozat fekszik, szinte vonaglik az ágyon. Úgy tűnik, mintha fájdalmai közepette agonizálna. Talán ennek az lehet a kiindulópontja, hogy a lelke nem tud békében nyugodni, ugyanis nem érti kedvese cselekedetének okát.

Hatalmas harag, fenyegető tűz ég a szemében, testtartásában, aki kárpótlást követel. Az áldozat mindkét kezét görcsösen az asszony felé tartja, ami utalhat arra is, hogy el szeretné ragadni lelkét, lelke üdvét. Azonban a férfi testtartásából, más olvasat szerint, arra is következtethetünk, hogy célja nem a bosszúvágy, az asszony lelkének elragadása, hanem pont az ellenkezője… igyekszik őt megvédeni a körülötte álló démonok haragjától. Meglehet, a halott férj úgy érzi, elég nagy árat fizetett felesége azzal, hogy elmeháborodott lett, és semmi szükség nincs az asszony lelkének további kínzására.

 A bűnre utaló legfontosabb bizonyítékot is felfedezhetjük a képen, mégpedig a kést a férje szívében. Ám, ami érdekes, hogy nincs körülötte vér, az inge szinte hófehér. Ennek az lehet a magyarázata, hogy mivel a szívébe mártott kés bűne nem az áldozatot terheli (nem önmagában tett kárt, nem lett öngyilkos), ezért a túlvilágra is megtisztult testtel és ruházattal érkezhetett meg.

Nem csak az alakokkal, de a színekkel is ki tudja fejezni az egyének érzelmi állapotát, bár ezen a képen nincsenek intenzív színek, de ott van valami más, ami árulkodó jelként szolgál, mégpedig a kontrasztok együttes hatása. A színek segítségével, a fekete és fehér oppozícióival, megteremti a két végletet- a jó és a rossz, az ártatlanság és a bűn kategóriáját. A fekete utalhat a pokolra, a fehér pedig a mennyek országára. Egy színből akár tíz tónust is ki tud hozni. Az egyszínű festésnek olyan magas fokára emelkedett, amelyet magyar művész alig ért el, s amilyenre külföldön is kevés példa akad.

 Ágnes asszonyt fekete ruhában ábrázolta, mely a gyászt, a bűnbeesést, vagy épp a bűnös lelkét szimbolizálhatja, körülötte a fal szürke és kidolgozott, mely utalhat Ágnes asszony szürke, reménytelen lelki helyzetére, vagy hátralévő értelmetlen életére. Az ábra jobb felén találhatjuk őt a képen, míg a démonokat, valamint az áldozatot a kép bal sarkában. A démonokat fehér színnel ábrázolja, és alig lehet kivenni az arcvonásaikat.  A fehér szín utalhat arra, hogy ők egy másik világ képviselői (szellemek), illetve szimbolizálhatják lelkük tisztaságát, ártatlanságát is. A démonok arcának enyhén elmosódott jellege utalhat a túlvilág misztikus voltára, a lelkek sejtelmes, hátborzongató, félelmet keltő „én”-jére.   

A kompozíció egységes, a szereplők tekintetükkel és érzelmeikkel kommunikálnak egymással. Egyértelmű, hogy a grafikus vonzódott a különös lelkiállapotok, a káprázatokban testet öltő valósággal párhuzamos másik világ, a tudatossal egy síkon létező tudattalan iránt.

Érdekes, hogy amíg a műelemzők a vers legfőbb motívumának a mániákus mosást tartják, addig a művész egy teljesen más momentumot emel ki. Olyan képet, melyet Arany csak sejtetni, sugallni próbált.

A ballada előzetes ismerete nélkül a kép láttán talán annyit sejthetünk, hogy van egy nő, aki börtönbe került, nagyon fél valamitől, hiszen szellemek veszik körül. De nem tudjuk meg sem a börtönbe kerülésének előzményeit, sem az okát annak, hogy hogyan és miért került oda, mivel a holttest, mint motívum a képen nem kerül azonnal a figyelmünk középpontjába. Azonban ha a ballada előzetes ismeretével pillantunk a képre, akkor azonnal szembetűnik, hogy az ábrán ott van az asszony tébolyának a kulcsa is, a halott férj.

Ami még rejtve marad előttünk a kép láttán, az a végkifejletet. Azt, hogy Ágnes asszonyt a történet végén kiengedik a fogságból, formális úton elengedik büntetését, mivel számára van nagyobb büntetés is a szabadságvesztésnél. Jogilag szabad, de nem azért mert ártatlan, hanem mert tudják, hogy saját lelkiismeretével kell majd elszámolnia, mely nehezebb és nagyobb teher lesz számára, mint a szabadságvesztés.  A bűnös asszony azonban önmagának nem tudja megbocsátani tettét, saját lelkiismerete tartja őt fogságban.

Ahogy már említettem, Zichy egyetlen egy színből keveri ki tónusait, árnyalatait. Ezt monochróm stílusnak nevezzük, jelen esetben ez a szín a fekete, ami lehet, hogy nem épp a legszerencsésebb választás. Miért is nem szerencsés választás? Szerintem azért, mert Arany János elég nagy hangsúlyt fektetett a színek szimbolikájára. Megjelenik nála a fehér, a zöld és a piros szín.  A fehér az ártatlanságot akarja kifejezni, ezt valamilyen szinten tudta Zichy is érzékeltetni (Ágnes asszonyt fekete ruhába öltöztette, a körülötte lévőket pedig fehérbe). A piros szín szimbolizálja a bűnt és a bűnhődést, mellyel érzékelteti, hogy bűne oly vörösen izzik, mint a tűz, mely soha nem akar kihunyni. Ahogy a lepedőből sem akar kimenni soha a vérfolt, pedig már csak ő látja, ő tudja, ahogyan bűnének súlyát is csak ő érzi igazán. Meglehet, hogy bűnét már mások is ismerik, de csak ő tudja teljes átérzéssel újra meg újra átélni. A zöld szín akár a reményt is jelképezheti, jelen esetben a bíróság általi felmentést. Aranynak fő stíluseszköze a fokozás, ebben a balladában ezt úgy próbálja meg érzékeltetni, hogy először megtörténik a bűncselekmény, melyet a lelepleződés, majd a büntetés követ.

A ballada ismétlődő zárómondata a következő:

 

                                   „  Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.”

 

A refrén arra utal, hogy a vétkes asszony egyetlen vágya az „Irgalmas Atya” megbocsátása. Csak ezért imádkozik, csak a bűnbocsánatért esedezik, könyörög az Úrhoz. Ez a könyörgés minden strófa végén elhagyja a nő ajkát, melyet akár a képre is rávetíthetnénk. Mintha ezt üvöltené a képen lévő asszony, miközben a démonokkal küzd, akik a lelkéért jönnek és kínozzák elkövetett bűnéért (bár ez nem egészen egyértelmű, csakfeltételezhető).

Azonban Zichy cselekményre koncentráló képi eszközei nem alkalmasak a ballada nyelvezetére jellemző ismétlések, refrének visszaadására. A kép a cselekmény dramaturgiai csúcspontját jeleníti meg, összefoglalja a történet egészének leglényegesebb momentumát.

A második szerkezeti egységben a börtön és a bíróság cselekménye valódi térben, míg az igazi, fontos események a lélekben játszódnak le újra és újra. Bűntudata egy percre sem hagyja nyugodni, mely végül az őrületbe kergeti.

Arany finoman festi meg a megőrülés folyamatát, a kezdeti kényszerképzetektől haladva (a képen megjelenő túlvilági lények szintén elmeháborodásának, képzelgéseinek a jelei lehetnek) a teljes tébolyig. Ágnes a vádat fel sem fogja, csak annyi jut el a tudatáig, hogy nem mehet haza, nem moshatja ki a vérfoltot a lepedőből.

Balladai homály fedi a bírák viselkedésének okait is, hiszen nem tudni, hogy miért engedték haza, s miért mentették fel az életfogytiglan tartó börtönbüntetés alól.

Arany is mély részvétet érez iránta, de bűne alól feloldozni mégsem tudja:

 

                              „ Eredj haza szegény asszony! Mosd fehérre mocskos lepled”.

 

A két művész, a költő és az illusztrátor, egyenlően ragadták meg a mű lényegi jegyeit, a téboly és a bűnhődés motívumát. Azt a motívumot, ami a képet és a balladát egyaránt végigkíséri. A két műalkotás összehasonlítását követően az a véleményem, hogy olyan nagy az összhang a költő és az illusztrátor között, hogy szinte alig tudnánk különbséget tenni, ha nem tudnánk, hogy két különböző ember írt és rajzolt egy azon balladát. Zárlatként elmondható, hogy mind a költői mind a festői vízió hasonlóképpen vázolja az olvasó elé a történetet, melyet mindketten sajátos nyelvezettel és egyéni eszközökkel ruháztak fel.

 

  Zichy Mihály illusztrációja Arany J.: Ágnes asszony című balladájához