Virginia Woolf: A folt a falon

Virginia Woolf kiemelkedő személyiség volt, aki tehetségét többek között a regényírásban kamatoztatta. Az irodalmi élet több kategóriáján belül alkotott: angol regényíró, esszéista, novellista, kritikus, könyvkiadó, feminista és a 20. századi modern irodalom egyik vezető alakjaként tartjuk számon.

Kifejlesztett egy rendkívüli költői stílust, a prózai fikciót, melyben kiválóan fel tudta idézni az elme állapotát. Az írói pályája töretlenül halad előre, azonban szülei korai elvesztése miatt lelkileg instabillá vált, melankólikussá, mely nagy hatást gyakorolt műveire is.

Ahhoz, hogy feminista szemszögből megvizsgálhassuk ezt a novellát, szükségünk van Virginia Woolf életrajzi adatainak ismeretére.

A Folt a falon című novellája látszólag egy emlékezés, ahol a tudat alatt lejátszódó gondolatoké és költői képeké a főszerep, melyek Woolf érzelmi állapotát tükrözi.

 Az emlékezés mechanizmusát hívja segítségül ahhoz, hogy felidézzen egy emlékképet. Tudatja velünk, hogy az emlékek és az általuk keltett gondolatok nem mindig pontosak, ugyanis a folt körül keletkezett gondolatai nem felelnek meg teljesen a valóságnak. Gondolataiba merül,monológot folytat, képzeletbeli világba helyezi magát, ugyanis ott tud csak igazán azonosulni önmagával.

A mű véletlenszerűen kezdődik, amikor is egy januári nap délutánján, a karosszékében ülve cigarettázott, és a cigarettafüst mögül megpillantott egy foltot a falon. Ennek a foltnak a hatására szabadjára engedte gondolatait, és ezzel egyidőben a cselekményszálak több gondolati síkon haladnak keresztül, majd végül egyesülnek. Egy helyre koncentrál, egy pontból indul ki. Ez a pont indítja el a szerző szubjektív, belső, töprengő érzéseinek a leírását is. A mű tele van objektív leírással, mely nem a külső világ érzékeltetésére, hanem a költői én lelkiállapotának rideg és tárgyszerű leírására törekszik. Ez annak lehet a következménye, hogy a novellában megszólaló személy, a valóságban annyira ki van szolgáltatva mindennek és mindenkinek  (pl. a társadalomnak), hogy csakis keserűen tud a valóságról szólni, ezért megpróbál egy általa teremtett világban érvényesülni és abban a keresett nyugalmat, a vágyott boldogságot megtalálni.

Woolf apró képei, melyek folyamatosan megjelennek az ironikus képzelet termékei. Az ábrázolt dolgokat célszerűen felfokozza, eltúlozza, pl a kandallópárkányt belepő porréteget olyannyira felnagyítja, hogy az Tróját is belepné háromszor, vagy pl., a folt kidudorodik a fal síkjából, amit a dél – angliai dombvidékek kőkori sírjaival hoz párhuzamba.

A novella elején és végén többes szám második személyben szólal meg, közben pedig egyes szám első személyről egyes szám harmadik személyre vált, mellyel a belső monológot hangsúlyozza. Ez a belső monológ közvetett, ahol is a szerző ad lehetőséget a választásra, ő adja az útmutatást és a kommentárokat is saját maga fűzi a gondolataihoz. Ez a  fajta  belső monológ az egész novellát kitölti, ami szorosan összefügg a nézőponttal. Ezeknek a monológoknak meg vannak a maga funkciói: pszichológiai szituációk ábrázolása, lelkiállapot hitelességének a megragadása és bemutatása.

A szerző ki nem mondott gondolatait adja vissza közvetlen énformában, gondolatfolyamatokban. A monológ jelen időből múlt időbe ugrálása felborítja a novella linearitását. Gondolatai cikáznak egyik dologról a másikra. Ez a kuszaság Woolf egész életére is jellemző volt. A családi problémák megbélyegezték egész életét, irodalmi munkásságát. Valószínűleg ezek a problémák voltak mély depressziójának kezdeti kiváltó okai, amelyek befolyásolták életművének alakulását is. Woolf intellektuális nő volt, aki sokat töprengett a háború kitörésének okáról, a természeti jelenségekről, a nők helyzetéről...  

Woolf időábrázolásai a múltra támaszkodnak. Öt alkalommal néz fel arra a bizonyos foltra, és mind az öt alkalommal mást lát: először egy meghatározhatatlan fekete foltot lát, másodszor egy szeg helyét véli felfedezni benne, harmadszor egy apró, nyárról maradt rózsalevelet lát, negyedik alkalommal repedésnek nézi, és csak ötödik alkalommal derül ki, hogy az a folt a falon nem más, mint egy zavartalan csiga. Három alkalommal majdnem fel is állt, hogy megnézze mi is az a titokzatos folt a falon, de ezt végül is nem tette meg. Hagyta, hogy a gondolatai szabadon szárnyaljanak, fantáziája dolgozzon, és az alakítsa a gondolatmenetét. Ez egyfajta eszköze volt a elméje céltalan kószálásnak, mely szabadon szárnyalhatott mint a szél.  Meg sem próbálta reálisan leírni azt, hogy mit is lát a falon. Így szerette volna az olvasót teljes tudatlanságban hagyni, teret adva az olvasó fantáziájának. Ezzel a tudatlansággal és kételyek közt hagyással (nem tudja pontosan meghatározni, hogy mi is az a bizonyos folt a falon) mutatható be a legjobban Woolf lelki világa. Képes elvonatkoztatni a valós világ problémájától így keresve menedéket saját maga, és gondolatai tisztaságának megőrzéséhez.

Mindig van egy objektív leírás (pl az a folt a falon egy szeg helye), amely köré fonja saját mondanivalóját belső monológ formájában.

Amint felvet egy lehetőséget a folt keletkezésével kapcsolatban, azonnal igyekszik azt el is vetni, mivel ha már valami egyszer megtörtént, azt senki sem tudhatja, hogy hogyan történt. Tehát csak feltevésekkel szolgálhat, viszont a feltevések azonnali tagadásával teljesen felborítja az olvasóban eddig kialakított, vagy kialakulóban lévő képet.

Az embereket is egyre tudatlanabbaknak látja, mert a rohanó világban nem figyelnek oda a körülöttük lévő apró dolgokra, melyek igazán fontosak. Az élet rohanását úgy próbálja jelképezi, mint amikor az ember „óránként ötven mérföldes sebességgel repül végig föld alatti alagútján...“ Az elméjében az idő másként halad, mint a valódi idő az óra lapján. Gondolatai szabadon száguldanak, mit a szél.

 Virginia Woolf ki akar emelkedni a valóságban mért időből („Gondolkodni akarok, csenben, nyugodtan, ráérősen, úgy, hogy ne szakítsanak félbe, ne kelljen felkelnem a székből, egyik dologtól a másikhoz akarok siklani, ellenállás, akadály nélkül. Mélyebbre és még mélyebbre akarok merülni, a felszín, a külön – külön rideg tények alá. ...“), és erre a környezete számtalan lehetőséget ad számára. Számtalan lehetősége van a fantáziálgatásra. A logikai valóság meghatározásánál és ábrázolásánál sokkal fontosabbak a szabad pszichológiai asszociációk. Fontos volt számára a szellemi pezsgés. Az olvasás neki egyfajta „önvédelem“ volt (... „az ember öszönösen óvja képmását...“). Akár a fal is szimbolizálhatja ezt a fajta önvédelmet. A négy fal közé menekül a külvilág eseményei elől, meg akarja szakítani a külvilággal való kapcsolatát, de az mégis belopja magát folt alakjában a szobába. Ezzel is érzékelhető az a feltevés, mi szerint az ember nem fordíthat hátat az eseményeknek, mert az valamilyen szinten alakítja és befolyásolja az ember életét.

A nemiség problémájára is rámutat („Talán a férfi, ha nő vagy; a férfiszemlélet, amely életünket megszabja, amely az általános érvényűt meghatározza, ...“ illetve “Végtére, miért itt, miért nem ott születünk,tehetetlen-szótlan, szemünk nyitni se tudván, főgyökér tövén tapogatva, Óriások lábujja alatt?„ ), mivel Woolf életében mindig is nagy szerepet játszott a nőiség hiánya, és annak kérdésköre. Ezekkel a kijelentésekkel a gyengébbik nem  elnyomottságára utal, hogy csak a férfiak háta mögött lehetséges az érvényesülésük és  csakis a férfi határozhatja meg a nő helyét a társadalomban. A női sors alsóbbrendűségére, illetve ellehetetlenítésére utal.

Egy pillanatra sikerül azonosulnia Shakespeare-el, azonban ez kellemetlen emlékeket idéz fel benne. Ez a kellemetlen emlék utalhat a női írók elnyomottságára. Az eljövendő férfiírókat kritizálja, akik csak fantomokat kergetnek és a valóságot teljesen kihagyják majd műveikből, mert azt természetesnek tartják és inkább igyekeznek a mélységeket kutatni. Ezeket azonban erőltetettnek érzi, akárcsak gyermekkorában a londoni közös ebédeket, melyek kötelezőek voltak. Fontosnak tartja, hogy valaki kimondja a valóságot is, mely lehet, hogy fájó pont sokaknak, de mégis az az igazság. Szembe száll a Whitaker által szerkesztett rangsorral is és reménykedik abban, hogy nem lesz hosszú életű. Fontosnak tartja a valós és egyszerű, akár hétköznapi eseménysoroknak az aprólékos leírását is, mint pl. egy folt leírása a falon, hiszen ezek azok az események, melyek az olvasót közelebb hozhatják a mű megértéséhez, átéléséhez.     

A gondolataiból felocsúdva újra a foltra tereli figyelmét, szeretné közelebbről látni a foltot, hogy végre pontos meghatározást kapjon, azonban mit nyerne vele? Tudást? Alapot a további gondolatfűzésre?  A világ, sajnos, nem a tudásra szomjazik, egyre csökken és csökken a művelt emberek iránti tisztelet és ezzel szemben inkább a szépséget, dicsőítik. Egymás opozíciójaként tünteti fel a tudást és a szépséget. Szinte ironikus hangon szólal meg, keserűen számol be arról, hogy az emberek számára a szépség magasabb rendű a tudásnál.  

A belső monológ esetén a legőszintébb az ember, ez itt is érzékelhető. Önmaga gondolatait, emlékeit fejtegeti. Valószínűleg  azért, mert a külvilágban nem tud megoldást találni elméjének szellemi – lelki folyamataira, melyek szerinte elválaszthatatlanok a testtől, vagy esetleg süket fülekre találna a férfiakat dicsőítő társadalomban. Ezért próbálja meg a külső világ eseményeit a saját lelki énjének világával ellensúlyozni, amelybe belecsempészi a természet csendes világát, amit az ember „könnyedén áthasíthat gondolatával.“ Ugyanakkor a természet nemcsak nyugalmat áraszt, hanem „tettre sarkall“, mert a természet is egyfajta közvetítő a külvilág és az ember belső énje között. Ezekkel a természeti jelenségekkel ellensúlyozhatók a két világ közti különbségek, valamint rámutat arra is, hogy hogyan képes az ember visszazökkeni a fantáziavilágból és az emlékek világából a realitásba.

Minden keserűségének oka Whitaker és az ő rangsora. Whitaker szerint, ha nincs már semmi az embernek amiben megkapaszkodhatna, amiben bízhatna, akkor egyetlen vigasza marad: a természet.  Aki számára azonban a természet sem nyújt kellő vigaszt, akkor egyetlen megoldás maradt... elvonni az egyén figyelmét, és egy másik dologra összpontosítani, a mi esetünkben a foltra a falon. Senki nem szállhat Whitakerrel szembe, ugyanis csak ő tudja, hogy mi a helyes, és főleg azt, hogy a rangsorban ki után ki  következik. Igazából Woolf számára a természetbe való menekülés egy végső megoldás, hogy egy csöppnyi megnyugvásra,vigaszra leljen.

Elméjében mindig ott volt a halál gondolata, amely egész életében foglalkoztatta. Mint aki próbál megbékélni a halállal, amit az élet természetes dolgaként tüntet fel („Végre valami, ami biztos, ami valóságos. Rémálomból ébredve így gyújtunk fel gyorsan villanyt, s fekszünk mozdulatlanul, hódolva a szekrénynek, hódolva a megbízhatóságnak, hódolva a valóságnak, hódolva a személytelen világnak, amely bizonyíték egy létre, másfélére, mint a miénk. Ebben szeretnénk bizonyosak lenni...“).

A fa lassan növekszik, ügyet sem vetve az emberekre, de miután egy vihar kicsavarja számára egy új élet kezdődik el pl. egy szekrény formájában, de az emberek számára nincs lehetőség az újrakezdésre.

A novellában a  párbeszéd fő célja, hogy kizökkentse az írónőt álmodozásából, fantázálgatásaiból és egy percre felvillantsa számára a valóságot. A fantáziálgatásból a férje ébreszti fel. A háború okozta szörnyűségek világát, amelyre még ő sem találhat megoldást, hiába fantáziál róla, egymaga nemtud változtatni. Talán ezért próbál emlékekbe temetkezni, hogy védje önmagát. De valami, vagy valaki nem hagyja ezt, megzavarja őt. Elkalandozott gondolatai révén arra jut, hogy nem is emlékszik rá, honnan is indult el pontosan a fejtegetésbe („Hol is tartottam? Miről is volt szó? ...“).

Ebben a novellában Woolf először is a hagyományos próza cselekményére és annak jellemző vonásaira próbált meg erősen rákoncentrálni, de ennek az egész novellának a súlya és prózai felépítése abban a kis csigában rejlik, aki mindvégig ott volt a falon, szinte mozdulatlanul. Ez a csiga volt a kiváltó oka a novella kuszaságának, melyben gondolatok, élmények és benyomások cikáznak. Ez a kis csiga rázza össze a novellát egységes egésszé. A csiga nagysága jelentéktelen, csupán csak egyfajta ok vagy csak egy jó kifogás volt ahhoz, hogy leírhassa gondolatait, emlékeit és érzéseit, amelyek a magjai, alapjai a Woolf-i novellának.

A novellában a csiga szepere csupán fikcionális, nincs anyagi jelentése. Ezt a külső anyagiságot a kívülállók úgy érzékelik, mintha a tudat alatti gondolatok elsodródnának. De Woolfnál ez a belső mentális állapot sokkal reálisabb és igazibb, mint a külső valóság. Egyszerűen csak törvénytelen szabadságra vágyik, ami mentes mindenféle társadalmi konvencióktól.